Török Alex | Igaz Szerelem

Nem vagyok nagyon érzelmes típus, de valaki kihozta belőlem azokat az érzelmeket, amiket soha nem gondoltam, hogy újra fogok érezni. Bevallom, hosszú idő után ilyen erős szerelmet még nem éreztem. Pár hónappal ezelőtt mit nem adtam volna az ilyen kapcsolatért, de az már a múlt. Most itt a jelen és a jövő. Be kell valljam lehet nem nőtem fel ehhez a feladathoz még, vagy kitudja. Mostanság sok dologra gondolok, amikre nem is kellene gondolnom, de valamiért állandóan jár rajtuk az agyam. Az a legnagyobb baj, hogy mind félelemmel tölt el, mi lesz, ha mindennek vége miattam. Ez az egyetlen egy dolog, amit nem akarok átélni ebben a kapcsolatban. Én próbálok helyt állni és felnőni ehhez a feladathoz. De itt van a legnagyobb baj. Az a helyzet, hogy ha 6 évvel ezelőtt nem álltam volna a halál bejáratánál, akkor talán soha nem jövök rá, hogy mennyire egy hülye kis kölyök voltam.

Be kell vallani ez igaz. Ahogy telnek a napok és egyre jobban közeledek a 18-hoz elgondolkozók azon, hogy talán az a kis hülye gyerek mélyen ugyan úgy ott van, csak megrémült 6 évvel ezelőtt. Az a baj, hogy napról-napra azt érzem, hogy ez a gyerekes viselkedés újra előjön belőlem. Próbálom magamból kizárni és haladok afelé, hogy megoldódjon ez a dolog. Nem magam miatt, hanem más miatt. De mi van, ha kevés vagyok ehhez? Vagy neki? Meg se érdemlem! Ahogy egyre közelebb kerülök a döntő pillanathoz, egyre inkább rájövök, hogy nem csak a múltban elkövetett hibák és félelmek kísértenek. A bennem élő gyerek, aki valaha rettegéssel nézett szembe a halállal, most is itt van velem. Talán nem is arról van szó, hogy elfelejtettem volna mindazt, ami történt, hanem arról, hogy még mindig magammal cipelem azt a régi fájdalmat.

Nap mint nap próbálom megérteni, hogyan jutottam el idáig, és hogy vajon megérdemlem-e, hogy boldog legyek. Egy részem még mindig kételkedik, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy továbblépjek, vagy hogy egyáltalán képes vagyok-e valóban szeretni és megbecsülni valakit. Mert mi van, ha sosem növök fel igazán? Mi van, ha mindig ott marad bennem az a kisgyerek, aki fél, hogy újra csalódni fog?

Az éjszakák hosszúak és sötétek, de a legnagyobb küzdelem mégis nappal zajlik, amikor a világ elvárja tőlem, hogy rendben legyek. Hogy erős legyek. De vajon tényleg erős vagyok, vagy csak egy maszkot viselek, ami mögé elrejtem a félelmeimet? Talán eljött az idő, hogy szembenézzek mindazzal, amit eddig elkerültem, és megtaláljam a választ arra, hogy ki is vagyok valójában.

Az út, amit választottam, nem könnyű, és nem is egyenes. De talán pont ez az, amire szükségem van: egy olyan út, amely próbára tesz, de végül elvezet ahhoz, hogy megtaláljam a saját igazságomat. Mert végső soron nem az a kérdés, hogy elég vagyok-e, hanem az, hogy elég leszek-e önmagam számára.

Miközben a napok lassan egymásba olvadnak, és én egyre mélyebben merülök el a saját gondolataimban, van valaki, aki mindig ott van a fejemben. Ő az, aki miatt minden reggel felkelek, és aki miatt képes vagyok újra és újra megpróbálni, még akkor is, amikor úgy érzem, hogy a világ súlya összeroppant. Ő az, aki mellett igazán önmagam lehetnék, ha nem lennének ezek a démonok, amelyek folyton visszatartanak. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, hogy nem tudom mindig megmutatni neki azt az embert, aki igazán szeretni tudna. Mert minden alkalommal, amikor közelebb engedem magamhoz, ott van az a kis hang a fejemben, ami azt súgja, hogy nem vagyok elég jó számára. Hogy ő jobbat érdemel.

De nem tudom elengedni őt. Minden gondolatom körülötte forog. Az a mosoly, ahogy rám néz, az a pillantás, amivel képes áttörni minden falon, amit magam köré építettem. Talán épp ezért félek annyira, hogy elrontom. Hogy ő is rájön, hogy valójában mennyire sérült vagyok, és végül elhagy. Minden erőmmel próbálom megmutatni neki, hogy mennyire fontos nekem, hogy szeretem őt. De ugyanakkor félek attól, hogy nem tudom elég jól kifejezni mindazt, amit érzek. Hogy a saját bizonytalanságom és félelmeim miatt elveszítem őt. Bárcsak tudná, hogy mennyire bánt, hogy ilyen vagyok. Hogy minden nap küzdök magammal, hogy elnyomjam azokat a gondolatokat, amelyek meggátolnak abban, hogy igazán boldog legyek vele. Mert ő az, aki miatt érdemes lenne megváltozni, akiért érdemes lenne minden küzdelmet megvívni. De mi van, ha nem vagyok képes erre? Ha végül saját magam ellensége leszek, és eltaszítom őt? Nem akarom, hogy így legyen. Mindennél jobban szeretném, hogy ő legyen az, aki mellett felépíthetem azt az életet, amiről mindig is álmodtam. Csak attól félek, hogy a saját hibáim miatt elveszítem őt. A szerelem, amit iránta érzek, mindennél erősebb. De vajon elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze azokat a démonokat, amelyek még mindig ott lapulnak a sötétben? Remélem, hogy igen. Mert ő az, akit igazán szeretek. És szeretném hinni, hogy talán, ha megpróbálom, ha igazán küzdök érte, akkor végül megérdemlem őt. 

Ahogy ott ültem a csendes szobában, a gondolataim egyre mélyebbre vezettek az érzelmeim tengerében. Az ablakon túl a nap lassan kezdett lenyugodni, aranysárga fényével elárasztva a helyiséget, mintha csak bátorítana, hogy ne adjam fel. Éreztem, hogy valami változik bennem, mintha a félelmeim lassan oldódnának a szívemben.

Rájöttem, hogy a szeretet, amit iránta érzek, nem pusztán egy érzés; ez egy döntés is. Minden nap újra és újra választom őt, és ez a választás erőt ad ahhoz, hogy szembenézzek a saját hibáimmal. A démonok, amelyek annyi éven át kísértettek, most már nem tűnnek olyan félelmetesnek. Mert van valami, ami erősebb náluk: az, hogy szeretni akarok. Ekkor megértettem, hogy nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy megérdemeljem őt. Ő is hibázik néha, és talán éppen ez az, ami összeköt minket. Ez a küzdelem nem a félelemről szól, hanem arról, hogy a szeretet erősebb minden kételynél és hibánál. Az érzés, hogy talán sikerülhet, lassan átvette a félelem helyét. Újra és újra elmondtam magamban, hogy megérdemlem a boldogságot, és hogy képes vagyok megadni neki is azt, amit megérdemel. Ahogy a nap sugarai lassan elhalványultak, egy újfajta nyugalom költözött a szívembe. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, de már nem féltem. Mert nem egyedül kellett végig járnom.

Hogy szeretem-e? Ez nem is kérdés! Volt egy kirándulás, ahol jobban ,,összemelegedtünk,, mindenki értse jól. Aznap valami megváltozott bennem és lehet benne is. Ezt le kell szögezni, hogy előtte kb. 1 hónappal kezdtünk el úgy beszélni és igazából már három éve ismertük egymást. Kicsit fura helyzet, de nem számít ez most. Emlékszem egyszer bent tartottam az iskolába, nem engedtem haza. Durvának hangzik, de nem volt az. Beszélgettünk majd hazaengedtem vagy inkább haza ment. Majd eljött az a bizonyos kis kirándulás, ahol jobban megismertük egymást. Azt a napot soha nem fogom elfelejteni, az a nap örökre az életem része lesz.

Ahogy az emlékek visszatértek a kirándulásról, újra átéltem azt a különleges napot, amikor valami mélyebben megváltozott bennem. Nemcsak a környezet volt más, hanem a gondolataim is, mintha a tó csendje és a természet nyugalma segített volna tisztábban látni, mit is érzek valójában. Abban a pillanatban, amikor egymásra néztünk, tudtam, hogy ez több mint egyszerű vonzalom. A szívem mélyén éreztem, hogy ő az, akire mindig is vártam, még ha ezt nem is mertem bevallani magamnak. A napok teltek, de az érzés nem múlt el. Sőt, egyre erősebb lett, ahogy újra és újra felidéztem a közös pillanatot. Már nem volt kérdés, hogy szeretem-e, de a félelmeim még mindig ott motoszkáltak bennem. 

De újra előjöttek a démonok...

Mi van, ha elrontom?

Mi van, ha ő is rájön, hogy mennyire bizonytalan vagyok magamban? Minden alkalommal, amikor találkoztunk, próbáltam félretenni ezeket a gondolatokat, és csak arra koncentrálni, hogy vele legyek. Az ő közelsége mindig megnyugtatott, mintha minden gondom és félelmem eltűnt volna egy pillanatra. De amint egyedül maradtam, a régi bizonytalanságok visszatértek.

Egyik nap azonban valami megváltozott. Rájöttem, hogy nem a félelmeimnek kell irányítaniuk az életemet. Ha igazán szeretem őt, akkor meg kell tanulnom bízni magamban, és abban, hogy megérdemlem ezt a boldogságot.

Ezért egy nap elhatároztam, hogy bevallom neki, nem ismeretlen érzéseimet és elmondom neki, hogy szeretem. Sajnos azt a választ kaptam, amitől rettegtem, de megkaptam a visszautasítást. Azt mondtam neki, hogy nem baj, megértem, de mélyen belül nagyon fájt. Nem is tudom, mennyi időbe telt, hogy elfogadjam a helyzetet. De egy nap minden megszűnt létezni. Budapesten voltunk, mikor először átölelt. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Kicsit fájdalmat, de inkább reményt. Utána nem telt el sok nap és azt éreztem, hogy együtt vagyunk és talán nem is hazudott most az érzésem, mert tényleg ez volt a helyzet. Azóta próbálok nagyon odafigyelni rá, igyekszem boldoggá tenni és nem cserben hagyni. Sajnos a gyerekénem sokszor közbeszól, néha vannak viták, de mit számit ez, utána erősebbek vagyunk.

Én sajnos ilyen vagyok, mindig azt mondom, hogy szerencsés vagyok vele, ami igaz is, de amondó vagyok, ne húzzuk sokáig a történetet, mert a jóból is megárt a sok. Annyit tudok mondani a történet lezárásaként, hogy nagyon szeretem és ha netalán olvasnád én vagyok a világ legszerencsésebb sráca, mert te itt vagy nekem!

Végszó

Török Alex | Utolsó szó

Mit mondhatnék, itt a vége,

E történet endingje.

Szívem megdobban,

És téged szeret legjobban.

Nem tudok mit mondani,

Mert mindent tudsz, ami.

Ami talán nem is sok,

De annál több, mint a mostani.

Jó leálltam, de mondok valamit,

Téged szeretlek és nem kell semmit mondani.

Lezárom ezt a történetet, majd jön a folytatás,

Szeretlek és ez semmi más, sőt nem is ámítás.

Vége….